A társasház hét hulladékgyűjtője - gyk: kuka - ott áll a kapu előtt, és miután pénteken reggel üritették őket utoljára, szinte kifolyik belőlük a szemét.Cigányasszony érkezik, felkarközépig túr a hulladékba, szürke, zsebkendőrózsaszin és strandkorlátkék pévécézsákokból dől a tartalom a kukák mellé. Kimegyek, amúgy is ideje van a rágyújtásnak.
- Mondja, szépasszony! Maga szerint ki fogja ezt feltakaritani?
Néz rám, nem haraggal, csak úgy. Olyan meghatározhatatlan, időtlen tekintettel. Valamit morog, vonogatja a vállát és turkál tovább. Én meg füstölgök, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt.
"...akkora csönd, hogy hallani..."
Felnézek, az asszony ott áll előttem. Az arca fáradt - közömbös, a szeme nevet. Felém nyújtja majdnem fekete tenyerét.
- Adjon má' pár forintot, drága főnök úr, hagy tudjak venni a gyereknek kenyeret!
Önkéntelen mozdulattal nyúlok a zsebembe, kimarkolom az előkészitett aprópénzt, két százas, négy tizforintos. Az asszony markába nyomom.
- Áldja meg az isten magát! A jóisten adjon sok egészséget magának, főnök úr!
Tolja maga előtt a közeli szupermarket elől elkötött bevásárlókocsit, megy a Szerdahelyi utca felé. Én a kukákat nézem. Mellettük egyetlen gyűrött papir zsebkendő, az asszony minden mást feltakaritott a járdáról. Cserébe elvitte a kávépénzem.
Április tizenegyedike van. A költészet napja.

Megosztás a facebookon