– Maga tudja, mi a szerelem?
Döme kezében megáll a pohár, hagyja csorogni a vizet. Szélütött arckifejezéssel bámul Nowotnyra.
– Megártott a fröccs?
– Nem hinném, elég gyenge a bor. De komolyan  maga szerint mi a szerelem?
Döme elzárja a csapot a mosogató fölött, kirázza a vizet a pohárból és gondolkodik. Mit akar tőle a vénember? Idejár – állítása szerint – harminc éve. Mióta ő a csapos itt, még egy napot sem hiányzott, az biztos. Bejön, köszön, megrendeli a nagyfröccsét cirfandliból, aztán beül a sarokba és hallgat. Iszik. Ha elfogyott a fröccs, rendel még egyet, néha kettőt. A harmadikkal elbíbelődik majd' egy órát, akkor feláll, köszön, elmegy. Beszélgetni egyszer látta, akkor este, amikor annak a postásnak, valami Gerőfinek a halálhírét megtudták. Igaz, nem sokáig. Akkor meg most mi van? Felhangosítja a zenét és hallgat. Megkönnyebbül, amikor nyílik az ajtó. Köszön, merít, szódát nyom a borhoz, elveszi a pénzt, visszaad, megköszöni a jattot. De hiába, mindez csak pótcselekvés. A kérdés elhangzott, ott a bogár a fülében, nem hagyja nyugodni. Mi a szerelem…? Kikapcsolja a cédélejátszót és leül a magas, bárszék-szerű hokedlira. Hosszú a nap, estére mindig bedagad a bokája. Élvezi a csendet, bámul maga elé.

– Jó napot tanár úr.
– Szervusz Döme. Hogy vagy?
– Köszönöm, jól. És a tanár úr?
– Öregesen. Egy kávét kérek és egy kis konyakot.
A tanár úr, fején barna puhakalappal, kezében aprópénzzel áll a pult előtt. Készül a kávé, tejszín és cukor kerül a kistányérra.
– Ajánlhatok valamit a tanár úrnak? - kérdezi Döme halkan. – Ne tessék azt a vacak konyakot inni. Akad itt jobb is.
A kalapos férfi legyint: – Ez utálatosan rossz volt negyven éve is, meg harminc éve is, meg most is az. Ez legalább nem változott. Volt időm megszokni.
Csendben kevergeti a kávét, azután beleönti a konyakot, iszik, fintorog. Nézik egymást, összenevetnek. A nyugdíjas tanár, meg az egykori tanítvány.
– Kérdezhetek valamit, tanár úr?
– Persze – mondja a tanár és figyelmesen nézi Dömét. – Mondjad csak nyugodtan.
– Meg tudná mondani nekem, mi a szerelem?
A kalap picit megbillen, épp csak. Alatta ráncokba ugrik a homlok, egymásba rándulnak a szemöldökök. Végül az idős férfi óvatosan leteszi a kávéscsészét. A csapos vár, az öreg gondolkodik. Mi üthetett ebbe a fiúba? Hát micsoda kérdés ez! Szerelem…
– Költőnek készülsz?
– Ne vicceljen, komolyan kérdezem.
Komolyan gondolja. Már csak ez hiányzott. Esik az eső, átázott a kabátja, fázik a lába, ez meg itt hülyeségekkel zaklatja. Most mit mondjon? Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni?
– Várj egy kicsit, hagy gondoljam végig. Nem egyszerű a válasz - mondja végül a tanár. Felhajtja a kávé maradékát és újabb italt rendel, csak hogy időt nyerjen. Kezébe veszi az apró poharat, forgatja, dédelgeti. Közben kényszeredetten mosolyog.
– Hát, nézd… Nincs ennek általánosan elfogadott, tudományosan megalapozott definíciója. Tudod mi a definíció, ugye?
Döme bólint, figyel.
– A szerelem egy rendkívül összetett érzés. Vonzalom, amely a másik egész lényére irányul. Afféle komplex vonzalomnak lehet mondani. És ennek a vonzalomnak a célja a beteljesülés. A boldogság. Érthető ez valamennyire?
Döme bólogat, de nem tudja titkolni: valami másra számított. Az öreg észreveszi a csalódottságot a szemében.
– Na, várj egy kicsit! A tudósok sincsenek egyöntetű véleménnyel erről a dologról. Egyesek szerint pusztán biológia és kémia az egész. Mások azt állítják, egy állomás az egyén lelki fejlődésében.
– Ez lenne minden? Kémia, meg biológia, meg ilyen lelki izék?
Az öreg elveszti a türelmét. – Hát honnan a fenéből tudhatnám én, hogy mi a szerelem? A büdös életben nem voltam házas!
Lecsapja az aprópénzt a pultra, megpöccinti a kalapját és már kinn is van az utcán. Furcsa megkönnyebbülést érez.
Nowotny feláll, odasétál a pulthoz. Nagyfröccsöt kér cirfandliból, fizet és visszaül a sarokba. A csapos leveszi a mosogató szélére terített nedves konyharuhát és letörli a pultot.

Az ajtó megcsikordul, Döme felnéz. Kollár összerázkódik, így jelzi, hogy odakint rossz világ van. Megáll a pult előtt és Dömét nézi fürkészve.
– Baj van?
– Mi lenne? – feleli a csapos közömbös hangon.
– Hát, csak mert úgy nézel, mint akinek nem jutott krumpliföld. 
Döme valahová Kollár mögé néz és nem szól semmit.
– Na, ha nincs gond, akkor adj egy vegyes párost és főzz egy kávét légy szíves.
Sörösüveg szisszen, vodka bugyog a féldecis pohárba. A kávéfőző felsivít, elcsendesedik, végül kifröcsögi magából a kávét. Döme tejszínt tesz a csésze mellé, meg két tasak cukrot, elveszi a pénzt.
– Egészségedre – mondja. Kollár lehúzza a vodkát, előbb a cukrot, majd a tejszínt keveri a kávéba. Megissza és a sörösüveggel elindul az egyik asztal felé. Félúton visszafordul.
– Van cigid, Dömém?
Döme a zsebébe nyúl, előveszi a félig kiürült dobozt, kiráz belőle egy szálat, Kollár felé nyújtja. Vár. Kollár néz, sóhajt és visszamegy a pulthoz.
– Szedd össze magad Döme – mondja halkan. – Azt kérdezem, van-e eladó cigid?
– Ja, van, persze.
A csapos nagy kartondobozt húz elő és belekotor. – Hosszú, piros LD ugye?
– Az.
Nézik egymást kis ideig.
– Tényleg rendben vagy? – kérdezi Kollár, Döme meg rábólint. Mi baja lehetne?
– Rendben hát, csak elgondolkodtam.
– Ennyire?
– Aha…
– És min, ha meg nem sértelek?
Döme hallgat, vár, fontolgat. Ha most elmondja min gondolkodott, egy hétig rajta röhög majd mindenki. Viszont a dolog nem hagyja nyugodni, nagyon kikívánkozik. Megköszörüli a torkát, mielőtt megszólal: – Szerinted mi a szerelem?
Kollár megrándul, mintha megütötték volna. Szó nélkül zsebre vágja a cigarettát, elveszi a pultról a sörét. Kicsit megrázza a fejét és szó nélkül leül egy asztalhoz az ablak mellett. Iszik, közben az üveg felett Dömére sandít. Ne éljek, ha normális… – ezt gondolja magában.
Délre jár az idő, még nincs forgalom. Kollár végez a sörével, visszamegy a pulthoz. Csapos és vendég állnak egymással szemben, nem szól egyikük sem. Nézik egymást. Végül Kollár a pultra könyököl, előtte megnézi nem borult-e véletlenül kávé vagy valami ital a fényes laminált lemezre, amivel a pultot borították. Végignéz a helyiségen, az italos polcon Döme háta mögött, a falra szerelt könyöklőkön, ahol a lassan ürülő poharaknak van helye, a sörreklámokon. Szemügyre veszi az ajtót, az ablakok homályos négyszögeit, azokon át a kinti világot. Cigarettát kotor elő és meggyújtja anélkül, hogy szemét levenné az ablakokról. Kifújja a füstöt, csak akkor szólal meg.
– Nyolcvannyolcban a kátéesznél dolgoztam. Szerszámkészítő a szakmám. Ott ismertem meg az asszonyt. Bérelszámoló volt, érettségi után jött a céghez. Egy este összefutottunk a mozi előtt. Illetve a film után. Jöttünk kifelé, ráköszöntem, nem ismert, mondtam neki: hát, egy helyen dolgozunk. Hazakísértem, csak úgy, minden szándék nélkül, szín udvariasságból. Nem tetszett különösebben. Találkoztunk párszor, de mindig véletlenül. Egyszer a házunk előtt futottunk össze, hát behívtam. Anyám csak nézett. Megvacsoráztunk, utána megint hazakísértem. Nem volt semmi, udvarias puszi a kapujukban, annyi. Ez ment vagy két hónapig. Na, akkor felmentem Pestre, öcséméknél megszületett az első srác, fiú, gondolhatod. Nagy cécó volt, berúgtunk rendesen. Úgy volt, hogy három napig maradok. Délelőtt megnéztük a kissrácot a kórházban, délután elköszöntem az öcsköstől és hazavonatoztam. Én se értettem, mi bajom van, de a vonaton nagyon nem találtam a helyem. Azon agyaltam, miért ne? Feleség, gyerek. Megállapodhatnék. A pályaudvarról mentem egyenesen az asszonyékhoz. Másnap este is. Harmadnap este megkértem a kezét.
– Értem – mondja Döme. – De mi a szerelem?
– Ne cseszd el a napom, oké? Honnan a rákból tudjam, hogy mi az?
Koppan az üveg a pulton, csapódik az ajtó.

Az ablakokban megzörren az üveg. Megjött az egyórai busz, a helyiség lassan megtelik emberekkel. Az ázott kabátok szaga elkeveredik a kávé és italok illatával. Döme megállás nélkül dolgozik. Tölt, szódát nyom és kávét főz, sört bont, számol és mosogat. Amikor az ivó kiürül nagyot fúj, új cédét tesz be és beállítja a hangerőt. Nowotny poharára pillant.
– Adhatok még egyet?
– Nem bánom – mondja Nowotny és a pulthoz sétál.
Nyílik az ajtó, csinos nő lép be, mosolyog. Döme visszanevet rá. Nem tud másra figyelni, csak az anorák alatt gömbölyödő mellekre. Erő kell hozzá, hogy elszakadjon a látványtól.
– Mit adhatok Máriám?
– Szia Döme. Egy kék Pall Mall-t és egy kapucsínót légy szíves.
Készül a kávé, a férfi meg tépelődik. Mi lenne ha…?
– De elgondolkodtál.
– El – mondja Döme. Végül úgy dönt, nem kerít nagy feneket a dolognak, egyszerűen lerohanja a nőt.
– Figyelj csak, szerinted mi a szerelem?
A nő épp belekortyolna a kapucsínóba, de lecsapja a poharat és harsányan, majdnem közönségesen kacag. Nem tudja abbahagyni a nevetést, könnybe lábad a szeme, kezével legyezi magát.
– Hát ez nem igaz! Épp tőlem kérdezed?
– Tőled.
– Édes Istenem, ezt el se hiszem! Van neked fogalmad róla, hogy én milyen könnyen megszerelmesedek?
– Honnan lenne?
A nő végre abbahagyja a nevetést és letörli a könnyeit. Szétrázza a haját, apró vízcseppek csillannak a feje körül.
– Adj valami édeset, ami nem túl erős!
Döme végignéz feje felett a polcon, levesz egy üveget, meggyvörös likőrt tölt egy kis pohárba, leteszi a lány elé.
– Figyelj, Döme, mióta filózol te ilyen hülyeségeken? Ki se nézné belőled az ember lánya.
– Már miért lenne ez hülyeség?
– Mert az. Szerelem… Nincs ennél egyszerűbb. Két hete beleszaladtam egy pasiba, melóból hazafelé a buszon. Csak állt, csimpaszkodott és nézett, de nekem rögtön beremegett a térgyem. Nyomultam ám, át a tömegen, de leszállt. Azóta se bírok magammal, csúszik rólam lefele a fehérnemű, ha csak eszembe jut.
Döme bólogat és arra gondol, mekkora öröm volna, ha ő tudna hasonló 'térgyremegést' és alsónemű csúszást elérni ennél a nőnél. Talán a tanár úrnak volt igaza: kémia az egész? Meglehet. De nem mindegy? Néz maga elé és álmodozik. Elképzeli milyen lehet fehérneműn belül.
– Szóval azt mondod, hogy ha valakitől első látásra beindul a fantázia meg a hormonok, az szerelem?
– Mi más lenne? Te, ha én még egyszer összefuthatnék azzal a pasival… Esküszöm hozzámennék.
Döme poharat vesz a kezébe, a fény felé fordítja, aztán egy szalvétával gondosan eltörli. Kicsit zavarban van, nem néz a nőre, fél, hogy az arcára kiül, mi jár a fejében.
Nowotny csendben ül, forgatja maga előtt a poharat és bámulja a pohár-rajzolta vízkarikákat az asztalon. Egyre halványabbak, elmosódottabbak. Akár az emlékei.

 

Megosztás a facebookon

 

 

Hat óra után itt mindig megmozdul a levegő, még akkor is, ha napközben nagy a meleg, talán a folyó és a budai hegyvidék közelsége miatt. Télen ennek senki nem örül, de most nyár van, és a rekkenő, harminc fokos hőség után a naplemente és kísérője, a hűvös, kicsit folyó- és iszapillatú szél, kicsalja a házakból az embereket. A házak többnyire egyformák. Keskeny ablakok, keskeny kapuk. A kapuk felett timpanon, amit groteszk, vaskos, de rövid oszlopok tartanak. Valamikor, állítólag, népének nagy tanítómestere és vezére, Joszif Visszárionovics azt mondta, a munkásosztályt is megilletik az oszlopok. Így aztán ennek a fura építészeti stílusnak a neve Sztálin-barokk, ám ez jelen esetben csak féligazság, mert a mai lakótelep első házait még a múlt század harmincas éveiben építették. Ezek is lehangoló, barakkszerű épületek, a különbség annyi, hogy a timpanont és az oszlopokat az ötvenes évek elején ragasztotta hozzájuk a mindent uniformizálni akaró, szocialista realizmustól áthatott, építészeti igénytelenség.
A közeli vasúti hídról levezető töltés és a legszélső házsor közötti park, ilyenkor estefelé, benépesül. A játszótértől távolabb a kutyatartók gyülekeznek. Sokan vannak, nagy a lakótelep. Először csak pár gazda áll a fák tövében, körülöttük – és a legszebb eb-hagyományoknak megfelelően láb alatt –, néhány kis termetű házikedvenc tipródik, később bővül a kör, jönnek a nagy testű, robusztus alkatú, ránézésre mogorva vagy épp előkelően közönyös jószágok. Azután, amikor a labdák, apportfák, vastagabb faágak előkerülnek, a játékszenvedély, meg a bezártság órái alatt izmaikban felgyülemlő mozgáskényszer, elsöpri ezt a decens tartózkodást és lógó nyelvvel, hangosan zihálva rohannak, kergetőznek, csaholnak. A kurta lábú, gyakran elhízott szőrmókoknak ez meglehetősen nagy bátorságpróba, ezért ők külön csoportot alkotnak, és ha egy-egy nagyobb kolléga téved közéjük, kórusban ugatnak, morognak és vicsorognak. Végül aztán – ideillő képzavarral –, sok lúd disznót győz. Zajlik a társasági élet, kutyák és gazdáik egyformán élvezik, bár utóbbiak nem loholnak labdák után, és nem tartanak faágat vagy botot a szájukban.
A nagy rohanás, kergetőzés és beszélgetés zsivajában senkinek nem tűnik fel a férfi, amint átjön az úttesten. Kerekesszéket tol, a székben fiatal, húsz évesnél alig idősebb lány ül. Világos, vajszínű pólójából elővillan barnára sült karja, ahogy megkapaszkodik járműve karfájában. A kaviccsal felszórt sétaútra érve a férfi odahajol hozzá és valamit mond neki, a lány megrázza a fejét, többször is, végül határozott mozdulattal mutat a játszótér felé. A férfi jobbra kanyarodva megkerüli a kutyások csoportját és lassan, kényelmes tempóban feltolja kerekesszékben ülő társát a kis dombra, ami mezsgyeként választja el egymástól a játszóteret és a hancúrozó kutyafalkát. Ismét a lányhoz hajol, beszél hozzá, ő pedig válaszol, közben először épp csak, majd határozottan és hosszan rázza a fejét, szőke haja meglebben, homlokába hullik. A férfi végül vállat von, a lány mellől bevásárlószatyrot húz elő, azt a hóna alá fogja és elindul lefelé a dombról. Félúton megáll, visszanéz, nem szól, de a tekintete aggódó, kérdő. A lány mosolyog és bátorítóan int. Segítője végül megnyugszik, nevet és jobbjával int, mozdulatai túlzóak, nagy útra készülők, pályaudvarokon, kikötőkben búcsúzók integetését utánozza. A lány is nevet, a férfi meg, hóna alatt a szatyorral elindul. A járda széléről azért még visszanéz, aztán elsiet.
A játszótéri padokon ülők, meg a kutyájukat futtatók fél szemmel sandítanak csak a lány felé, illetve nem is a lány, inkább a kerekesszék felé. Kíváncsiak, szemügyre vennék alaposabban is, de az egészséges ember már csak olyan, hogy ha fogyatékkal élőt, látássérültet, még inkább mozgásában korlátozottat lát, netán értelmileg sérülttel találkozik, épp csak rásandít, aztán szégyenlősen félrefordítja a fejét. Nem tudja kezelni a helyzetet, nem tud kezdeni semmit a megszokottól eltérővel. A gyermek, no meg a kutya... az már egészen más eset. Őket nem tartja vissza semmiféle álszemérem, nem éreznek zavart, csak kíváncsiságot. Először egy kis fehér szőrgombóc fut fel a dombra, megáll, szemügyre veszi a lányt, apró farka vibrál, orra rezeg. Rögtön utána két másik eb is mellette terem, végül öten állják körül a kerekesszéket. Gazdáik meg, szokásuktól és vérmérsékletüktől függő vezényszavakkal – 'Kira, hova mész? Pamacs, lábhoz! Dzsokk, hozzám!' – visszaparancsolják őket. A visszahívás a kis testű kutyáknál eredményes, az önállóbb, szilárdabb jellemre viszont nem hatott annyira. Vaskos, csupa izom rottweiler áll, közvetlenül a kerekesszék mellett. A lány valamit mond neki, kezét lelógatja maga mellé. A roti figyel, közelebb és közelebb araszol. Megszimatolja a felkínált kezet, lassan ülő helyzetbe ereszkedik, fülét hegyezi, nagy, fekete-barna fejét félrehajtja. Ember és állat jól láthatóan szót értett egymással.
Kislány szalad fel a dombra, az egész gyerek két hosszú, pólóból kilógó kar, bal térdén friss horzsolás, haja a szemébe lóg. Alig nagyobb, mint a tőle nem messze ülő kutya, akiről tudomást sem vesz. Jól megnézi magának a székben ülő lányt, úgy dönt, hogy szóba lehet vele állni.
– Szia – mondja, és leplezetlen kíváncsisággal bámulja a két, bermuda sortból kikandikáló, barna lábat. – Nem tudsz járni, azért ülsz ebben a székben?
A lány mosolyog és bólint: – Úgy valahogy.
– Mi történt a lábaddal?
– Balesetem volt, megbénultam.
Több kérdés nincs, amit a gyerkőc tudni akart, megtudta. Elkerekedő szemmel bámulja a közeli, terebélyes bokor levelén, fejjel lefelé mászkáló nagy, zöld hátú legyet.
– Én miért nem tudok így felmászni sehová?
– Mert a te talpadon nincs tapadókorong – válaszol neki a lány nevetve.
– Én fogtam már legyet, meg találtam döglöttet is. Szőrös a lába, nincs rajta korong!
– Pedig van. Csak nagyon pici, a szőrszálaknál is sokkal kisebb. De ha nagyon erős nagyítóval nézed, akkor látszik.
Gyerek és kutya... Mindkettő félrebillentett fejjel figyel, koncentrál, próbálja megérteni, mit is mond ez az ember, ez a néni, itt a székében. Aztán egyiket a gazdája, másikat az édesanyja hívja. Szinte komikus, ahogy mindketten a lányra néznek. Tőle várják a döntést: mi legyen? Ő pedig int, előbb a gyereknek – szaladj! Az pedig fut, apró lába hangosan csattan a domb simára, keményre taposott oldalán. Ekkor a kutya is felugrik, nehézkesen megfordul, figyel, a gazdáját keresi és nehézkes mozgással elüget, átvág a többi kutya közt. Karcsú, slamposan öltözött, festett hajú nő előtt áll meg, a szidás jól láthatóan nem érdekli, lepereg róla. Tudja, amit tud.
Először a kutyák mozgása válik bizonytalanná, meg-megállnak, fejüket felemelik, orruk szipogva szimatol. Aztán az emberek kapják fel a fejüket – mintha erősödne a szél. Amikor a fekete felhők átbuknak a házak tetején és az első dörgés hangja széttördeli a gyerekzsivajt, már ömlik is az eső. Anyák és apák kapják fel az ijedt csemetéket, gazdák kurjantanak kutyáik után, aztán menekül mindenki a közeli kapualjakba. A gyerekek szepegve vagy kíváncsian nézik az özönvíznek beillő zivatart, a kutyák rázzák vizes bundájukat, a félénkebbje a pórázt rángatja, fülét lesunyva lapít, megremegve az ismétlődő égzengéstől. A lány pedig ott ül a dombon, pólója, nadrágja elázott, karján, lábszárán fényes csíkokban folyik a víz. Senki nem mozdul, csak figyel: most mi lesz? Miért nem ’jön le’ az a nő a dombról? Hiszen a lába béna, a karja nem!
A férfi rohanva érkezik, a teli szatyrot a ház fala mellé állítja és fut a szakadó esőben, fel a dombra. Kiabál, arca rémült is, haragos is. Mondja a magáét, aztán a lány rákiált és rázza a fejét. Újra és újrakiált valamit, egyre haragosabb arccal, újabb és újabb fejrázással adva nyomatékot szavainak, amit csak a férfi hallhat, aki végül megvonja a vállát. És a lány hátrahajtja a fejét, szemét lehunyva kínálja oda arcát az ömlő esőnek. Aztán két karját az ég felé emeli és nevet, hosszan, jókedvűen. Az emberek nézik és csóválják a fejüket. Most nem zavarja őket az, hogy a lány és a segítője különböznek az átlagostól, a megszokottól. Ilyen távolságról már nem. Aztán a kislány, akinek nincsenek tapadókorongjai, hirtelen kiugrik anyja mellől a járdára, két pálcika-karját az ég felé nyújtja és felkacag. Anyja utánakap, majd utánaugrik, de a gyerek kicsusszan a keze közül, és nevet tovább. Már az anya is csurom víz, hát elneveti magát, hiszen olyan mindegy nem? Már az ő karjai is égnek merednek, és fél perc múlva húsz szülő, húsz gyerek, és ki tudja hány gazda meg kutya ugrál nevetve és csaholva az esőben. A slampos nő dermedten néz: – Megőrültek ezek? Aztán, amikor a rottweiler kirántja kezéből a pórázát és boldogan viháncolva a kerekesszék felé rohan, utána üvölt: – Totó, hát te is meg vagy őrülve? Akik a közelében járják groteszk – boldog esőtáncukat, csodálkozva néznek rá. És a nő, karját dacosan keresztbe fonja melle előtt, lehajtott fejjel, duzzogva bámulja a cipője orrát, hátát a falnak vetve.

 

Megosztás a facebookon

Főváros. Milyen jó hangzású szó. Azt jelenti, hogy az ország legelső, legrangosabb, és egyben legfontosabb települése. Itt találhatók a kormány- és egyéb hivatalok, minisztériumok, országos hatóságok. Parlament, képviselőház, elnöki rezidencia. Jelentős kulturális intézmények. Múzeumok, színházak, filmszínházak, koncerttermek. Iskolák, könyvtárak. Galériák, kicsik és nagyobbak egyaránt. Üzletek, ugyancsak kicsik meg nagyobbak, mellékutcai kis üzlethelyiségektől a bevásárlóközpontokig. És persze történelmi emlékhelyek, nagy, zöldellő parkok, hosszú, árnyas sétányokkal. Sugárutak, körutak, fő- és mellékutcák, a külvárosokban sikátorok. Egy széles, öreg folyó hidakkal, rakpartokkal, kikötőkkel, néhány kisebb és pár nagyobb szigettel. Meg pályaudvarok vonatoknak és buszoknak. És ne feledkezzünk meg a repülőterekről.
Emberek. Rengeteg ember, mindig és mindenhol. Fehérek, feketék, sárgák és barnák. Ha egyszer az összes városlakó bőrszínét sikerülne összevegyíteni, alighanem valami halvány tejeskávé-barna lenne a végeredmény. Az ötlet korántsem annyira abszurd, mint első blikkre gondolnád. A számítógépek, statisztikák és kutatócsoportok korát éljük. Előbb vagy utóbb bizonyosan akad majd néhány ráérő szakember, akik csoportba szerveződnek és megalkotnak valamiféle programot, ami a fővárosban élő népcsoportok létszámát és bőrszínét veszi alapul. Afrikai ennyi meg ennyi, ázsiai ennyi meg annyi, fehérek ennyien, vörösek annyian. Aztán már csak ki kell keverni a színt.
A fővárosnak, mint minden más városnak, vannak jobb és kevésbé jó negyedei. A gazdagoknak fent a hegyekben és a város-közeli dombokon, kilátással a folyóra. A polgároknak pedig a körutak mentén, a belvárosban. A szegényebbeknek távol a körutaktól. A legszegényebbeknek pedig távol mindentől. Minden tekintetben.

Két hekus igyekezett a szolgálati helyére a tavaszi záportól hűvös utcán. Nekik ez a környék jutott, távol mindentől. Nem zavarta őket. Itt éltek, itt dolgoztak, megszokták és megszerették.
Egyikük, név szerint Pájk Moren, a People-theater avenue felől érkezett. Határozott léptekkel átvágott a Big carrier streeten, és a sarkon balra fordult, a Mathias square irányába. Moren testes – mondjuk ki: kövérkés – ír volt, szabályos, kerek fejjel, vöröses hajjal, amelyet olyan rövidre vágatott, hogy rózsaszín fejbőre kilátszott alóla. Arca húsos, pisze orra körül megszámlálhatatlan szeplővel. Tisztában volt előnytelen alkatával, ezért domború mellét kidüllesztette, még domborúbb hasát viszont igyekezett behúzni. Ezt az ő esetében nevezhetnénk akár teljesen indokolatlan optimizmusnak is. Mindent egybevetve, leginkább egy hepciás, vörös kiskakashoz hasonlított.
A másik hekus, név szerint Porfirió Száncsez, az Alexander Christmas street felől érkezett, a sarkon jobbra fordult és száz métert loholt a Wednesday-place streeten. A D street sarkánál ismét jobbra fordult. Száncsez mexikói volt, vékony és magas, divatos, oldalt erősen felnyírt fekete hajjal. A feje tetején meghagyott hosszabb tincseket zselével rögzítette és gondosan formára fésülte. Kényes volt a megjelenésére, talán a mexikóiakat sújtó előítéletek miatt.
Moren és Száncsez két éve szolgált együtt, a mexikói akkor került a testülethez, a főváros Quarry negyedéből. A két fickó azonnal megtalálta a közös hangot, pár nap alatt kiderült, hogy nagyszerű párost alkotnak. Elválaszthatatlanok lettek.
Most egy időben értek a Mathias square-re, köszöntek egymásnak és leültek a padra, amelyet előre kinéztek maguknak. Erről a padról jól beláthatták a területüket, a pad körül nem voltak bokrok vagy fák, amelyek eltakarhattak volna bármit. Száncsez kinyújtott két karját a pad támláján nyugtatta, társa edzőcipőbe bújtatott lábával kalimpált. Hallgattak. Végül a csendet, mint mindig, az izgága Moren törte meg.
– Hát mi a helyzet, Száncsez? Minden oké? – A társánál megfontoltabb mexikói átgondolta, mit is lehet erre válaszolni, aztán nem szólt semmit. Csak a kezével tett olyasféle mozdulatot, mintha azt mondaná, ugyan mi baj lehetne?
Moren most maga alá húzta a bal lábát, és elmerülten bámulta bermudanadrágjából kivillanó, kelő tésztára hasonlító jobb lábszárát. Végül lehajolt és megvakarta. – Hogy a franc... – sziszegte.
– Mi van? – kérdezte Száncsez.
– Megcsípett valami rohadt bogár – morogta Pájk, és a lábikráján virító vörös foltra mutatott. Száncsez szemügyre vette az inkriminált testtájat.
– Viszket? – kérdezte teljesen feleslegesen, amivel sikerült kihoznia Morent a sodrából.
– Mit gondol, Száncsez? Azért sziszegek, mert így élvezek?
A mexikói hallgatott egy sort, végül, hangjában meglehetős együttérzéssel, annyit mondott:
– Nyálazza be, Moren, az segít.
Már egy órája ültek a padon, amikor a rendőrautó megjelent a Springfield street sarkán. Beparkolt a saroképület takarásába, a két zsaru kikászálódott és keresztbe font karral, jobbról – balról nekitámaszkodott a motorháztetőnek. Pájk és Porfirió összenéztek és vigyorogtak, arcukon a minden hájjal megkent vén profik lenéző szánakozásával.

A történések, legyenek bármilyenek, és járjanak bármilyen következményekkel, ritkán láthatóak előre. Legtöbbször nem jelzi őket semmi. Vannak persze, akik megérzésekről, ösztönről, különböző érzékekről hablatyolnak. A zsaruk meghallgatják őket, bólintanak és nem szólnak semmit. Tudják, amit tudnak. Mint Száncsez és Moren, akik csak a fejüket kapták fel, amikor a két passzer erős, városi használatra tervezett bringáján kirobbant a saroképület sötét kapuja alól. Átvágtak az úttesten, egyenesen a Springfield sarkán álló zsaruk karjai közé. Na, ez kezd érdekes lenni – nézett össze Moren és Száncsez, aztán érdeklődve figyelték, ahogy a két fakabát eljárás alá vonja a passzereket. Egyikük az irataikat tanulmányozta, adataikat bediktálta rádión a központba, ellenőrizendő, nem állnak-e körözés alatt. Másikuk kipakoltatta velük a zsebeiket. Végignézték a tiritarka sportdzsekik és nyűtt szabadidőnadrágok rejtekéből előkerülő gyűrött cigarettás dobozt, öngyújtót, üres nejlonzacskót, pár gumióvszert, miegymást. Tessék-lássék végigtapogatták a két bringást, aztán elengedték őket, menjenek Isten hírével.
Moren felsóhajtott: – Pancserek. A drog pedig ott van a kormányban, meg az ülést tartó csőben. Látja, Porfirió, ezért mondogatom én mindig: a városi zsaruk nem érnek egy ruppót se. – Száncsez csodálkozva meredt rá: – És mi mik vagyunk?
– Szövetségiek, Száncsez. Érti? Szövetségiek.
A mexikói látható megkönnyebbüléssel bólintott. Mintha azt mondaná: ja, az más, akkor minden rendben!
Valami mégis szöget üthetett a fejébe, mert egy idő után így szólt:
– Oké, értem én, amit mond, Moren, de nekik mégiscsak van fegyverük, gumibotjuk, bilincsük, rádiójuk.
– Hát, ja – válaszolt amaz –, az van nekik. És mindenki látja őket. Minket meg senki. De mi mindent látunk és mindent tudunk.
– Ez igaz. De nem történik mégse semmi. Úgy értem, nem csinálunk semmit.
– Hát, nem is – mondta Moren. – Tudja, Száncsez, a városi zsaruk rohadtul érzékenyek, és nem szeretik, ha mi, szövetségiek, belekontárkodunk az ügyeikbe. Így aztán hagyjuk őket, hogy tegyék a dolgukat. Érti?
Száncsez bólintott. Értette, tehát nem foglalkozott vele tovább.
Hallgattak. Talán pontosabb, ha azt mondom, hallgatták a teret. A járművek zaját, egy önmagától beinduló autóriasztó sivítását. Láthatatlan ajtók és ablakok csapódását, néha egy tompa kiáltást, ami nem tudni honnan szűrődött ki a térre. Egy elrúgott sörösdoboz csörömpölését. A D street és a Wednesday-place sarkán álló dragsztór előtt összeverődött alkoholisták handabandázását. Titokzatos, hol elnyújtott, hol meg szaggatott füttyjeleket...
Ezeréves, feltuningolt, kipolírozott roncsverda jött lassan a Big carrier street felől. Az ablakai leengedve, odabent négy bézból sapkára húzott kapucni alól kivillanó négy, foncsorozott napszemüveg, meg nyolc hájas, kékre tetovált kar. A fejek egyszerre mozdultak a dübörgő zene ütemére. A motor hörgött, a kocsi lépésben megkerülte a teret.
– Kik ezek? – kérdezte Moren.
– Nem látja? Négy műmájer mexikói. Majmolják a négereket, azt hiszik, így talán őket is négernek nézik majd egyszer.

A patkány szürke volt és épp annyira jellegtelen, amennyire egy patkánynak jellegtelennek kell lennie. A napsütés ellenére a pulóvere kapucniját ráhúzta vastag, kötött téli sapkájára, a fejét lehajtotta és osont a fal mellett. Csak apró, sunyi szeme villant meg néha, ahogy éberen figyelt. Idősebb mexikói nő jött szembe vele, vörösesbarna műbőr táskáját maga mellett lógatva. Száncsez meglökte a társát:
– Figyeljen, Moren! Eksön lesz.
A patkány a nő mellé ért. Villámgyors mozdulattal ragadta magához a táskáját és kilőtt. Öt méterre se jutott, amikor egy fekete atlétatrikós, idősebb férfi tarkón vágta egy félliteres sörösdobozzal. A patkány megtántorodott és hatalmasat esett. Pont a Sringfield sarkán álló két fakabát lába elé. Bamba arccal felült és szédelegve tapogatta a fejét. Az egyik zsaru lehajolt hozzá.
– Megütötted magad, pajti? Mutasd meg szépen, hol fáj!
Tíz perc múlva a rendőrautó, hátsó ülésén a még mindig kába patkánnyal, elgurult. 
Pájk és Porfirió elismerően bólintottak, ez klassz volt!

Lassan telt az idő. Szolgálatban mindig lelassul valahogy. Száncsez egy ideig a társát figyelte a szeme sarkából, végül nekiszegezte a kérdést:
– Van aprója, Moren?
Moren óvatossá vált. – Attól függ. Mire kéne?
– Gondoltam elmehetne a sarki sztórba és hozhatna kávét meg fánkot.
Moren töprengett egy ideig, mielőtt megszólalt.
– Magának van aprója, Száncsez?
Száncsez óvatossá vált. – Attól függ. Mire kéne?
– Itt van az a kifőzde a Big carrier sarkán. A szíriai tulaj valamiért csípi a búrámat. Ha bemegyek hozzá, az én giroszomban kétszer annyi a hús, mint a többiekében.
Száncsez bólogatott: – Na persze! A szíriaiak már csak ilyenek. Imádnak ráfizetni az üzletre...
– Honnan veszi, hogy ráfizet? A többieken simán behozza.
Száncsez belekotort a zsebébe, csörgött az aprópénz, ahogy nyitott tenyerén tologatva számolta. – Van kétszáznegyven.
– Ide vele!

Tíz perc múlva Pájk és Porfirió szája sarkán csöpögött a giroszra bőven öntött csípős, vörös szósz. Száncsez két harapás közt megkérdezte:
– Ezt hogy csinálta, Moren?
– Nem volt nagy ügy. A tőkénk, összesen ötszázharminc, nem volt túl sok. De megígértem Vahibnak, hogy holnap beviszem neki a többit.
– És beviszi?
– Á, nem kell. Azt mondta, hagyjam, mert az ő hite szerint az éhezőt meg kell etetni.
– Jó hit.
Moren csak bólintott, teli szájjal.

Amikor a mexikói bringa kifordult a kapun, mintha erősebben ragyogott volna a kissé fáradt, késődélutáni nap. A nő lábán csillogott a piros lakk körömcipő, vaskos combján repedésig feszült a neccharisnya. Fekete, szűk szoknyája inkább lecsúszott karszalagnak tűnt, épphogy elfedte extrém módon gömbölyödő tomporát. A citromsárga, vékony, kapucnis pamutpóló alatt két dinnye himbálózott, szemét kék festékkel, száját meggyvörös rúzzsal húzta ki, fényes, fekete haját rikító zöld szalaggal fogta össze.
Pájkot sokkolta a látvány. Nyelvével többször, gyorsan végignyalta a száját, mielőtt felhördült: – Anyám! Ki ez a csaj?
Száncsez körbepillantott, aztán legyintett.
– Ja, az? Az a Hermina. Vasseggűnek is hívják. Most indul műszakba, kint rodázik a kocsisoron.
Moren fejével a nő mögött pár méterre ballagó, vastag nyakú mexikói férfi felé intett.
– És ki a tesó?
– Ő a személyi edző – mondta Száncsez, aztán amikor a társa értetlenül nézett rá, megmagyarázta. – Most mit nem ért, Moren? Személyi edző. Ő futtatja a csajt.
– Aha... – Morentől csak ennyi tellett.
Egy ideig csendben ültek a korai szürkületben.
A taligás a Wednesday-place streeten jött végig. A közeli bevásárlóközpontból elemelt bevásárlókocsiját maga előtt tolva sétatempóban lépegetett, a házakat figyelte. Végül megállt a Springfield sarkán, benézett a kapu alá. Rágyújtott, várt. Elpöccintette a csikket és gyorsan befordult a kapun. Pájk és Porfirió figyeltek. Negyedóra múlva a taligás ismét felbukkant. Vastag, kék nejlonzsákot dobott a bevásárlókocsira és elsietett.
– Moren! Vakuljak meg, ha ez nem nyomott fel egy kecót abban a házban!
– Megnézzük?
– Naná!

A városnak ebben a negyedében senki nem bajlódik a kapunyitással. A kaput egyszerűen berúgják, aztán kitámasztják egy téglával vagy valami nagyobb kővel. A lakók pedig megunják a mágneszár javításával járó hercehurcát és költségeket. Marad a tégla vagy a kő. Errefelé egy ház kapujának csak jelképes jelentősége van.
A két zsaru benyomult a téglával kitámasztott kapun. Moren beleszagolt a kapubolt sötétjébe. – Itt valahol döglött macska van – jelentette ki.
Továbbmentek, az udvaron megálltak, körülnéztek. Előbb a földszinti lakásokat vették sorra, aztán az emeletet bámulták. Száncsez hirtelen meglökte a társát, és a körfolyosó vége felé mutatott, a lépcsőház melletti sötét sarokba. Az utolsó lakás ajtaja, jól láthatóan, résnyire nyitva volt, odabent pedig sötét. A társak összenéztek, bólintottak. Tudták ők ezt előre. Elindultak kifelé. Moren ismét beleszagolt a kapubolt sötétjébe.
– Itt valahol döglött macska van – jelentette ki.

A Springfield street sarkán két fakabát állt, cigarettáztak és unottan bámulták a teret. Moren meglökte a társát: – Szólni kéne nekik.
Száncsez döbbenten nézett rá.
– Te hülye vagy, ugye? Tudod ki a taligás fia? Mi még állni se tudtunk, amikor az már ült!
Ekkor ért véget a játék. Mindketten ismerték a nagydarab, nagypofájú, erőszakos férfit, aki állítólag a Pongrác-telepen lakik, többet van sitten, mint szabadlábon, és ült már emberölésért is.
– Na, figyelj! Ha mi most beköpjük a taligást, a fia mennyi idő múlva tudja meg, hogy mi énekeltünk? Egy óra, rossz esetben félóra. Kell az nekünk?
Mindketten megrázták a fejüket, csendben visszasomfordáltak a téri padhoz és nem szóltak semmit, nagyon sokáig.
A téri kandeláberek sorban meggyulladtak, sárgás fényük kicsit melegebbre varázsolta a hűvös, tavaszi estét.
– Letelt a szolgálat, mehetünk.
A két srác nagyokat lépve sietett végig a Szerdahelyi utcán. A Teleki térnél, a Lidl előtt megálltak, hallgattak egy sort.
– Azért egész jó volt, nem? – mondta végüla fekete hajú. A másik rábólintott, de nem szólt.
– Figyelj már ide! Nem csinálhattunk semmit. Jobb ez így. Gondolkodjál! Mi van, ha a taligás fia nem téged vagy engem talál meg, hanem a muterodat vagy a fateromat?
Mentek tovább, csendben, most már lassabban.
– Éhes vagyok – mondta végül a vörös hajú. – Nálatok mi lesz a vacsora?
– Túrós tészta. Nálatok?
– Sült virsli, sóska, krumpli.
– Hát, azért nálunk is sanszos, hogy befigyel valami főzelék tészta helyett. Anyám elég kiszámíthatatlan.
– Ja... Ismerős.
Megálltak, nézték egymást. A vörös hajú végül feltartotta jobb tenyerét, a társa meg belecsapott. Mint a kosárlabdázók, a győztes pont után. A magas, vékony cigányfiú már a kapunál járt, amikor a másik utánaszólt:
– Hé! Száncsez!
– Na?
– Holnap is kijövünk? Elnézhetnénk a János Pálra. Hátha elkapjuk a két bringatolvajt. Vagy kiszúrjuk, amikor az Öblös Juli becserkészi a pasikat a benzinkútnál.
Porfirió vigyorogva nézett vissza a társára.
– Jövök, Moren! A szokott időben, oké?
– Oké. Hát... Szevasz, Rácz.
– Szevasz, Balla.

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

 

Beleszédülni a mosogatóba, az sem rossz. Vagy odatenni a csirkét és elaludni. Gosztonyi néni majd átjön, elzárja a gázt és kiszellőztet. Amikor éjjel felébredsz hideg van, tehát bezárod az ablakot és nem emlékszel, mikor nyitottad ki. Reggel kimész a konyhába és ott találod a piros lábast a mosogatóban, benne víz, kiöntöd és bámulod a szénréteget az alján. Förtelmes szag a szemetesből, belenézel és kezd derengeni, hogy csirke, meg mai ebéd. Az elalvás és a mosogatóba szédülés között fél liter vodka a különbség. Mosogatóba részegen szédül az ember. Az alvás más eset. Aki levezet négyszáz kilométert – kétszáz oda, kétszáz vissza, plusz a rakodás –, az eléggé kivan. Égő szemmel nekiáll a főzésnek, közben letol két sört, meggyújtja a gázt a kaja alatt és elalszik. Jöhet Gosztonyi néni. Nagy baj lesz abból, ha meghal.

Koda se normális. Nem csoda, hogy az asszony hat év után lelépett. Hat év alatt Koda megdugta a sziget női lakosságának szexuális szempontból figyelembe vehető részét, péntekenként kiugrott egy sörre, másnap hajnalban hazavergődött és aludt délig. Közben a nej vezette a háztartást. Melóztak mindketten, ezzel nem volt hiba, csak Koda lusta, mint a föld. Amikor megvették a nyaralót és beköltöztek, tudták, hogy télen nem lesz jó dolguk. De Koda azt mondta, semmi gáz. Majd szigeteli. Beázott a tető, nem gond, egy hétvége elég hozzá, rendbe szedi. Nem volt a nyaralónak egy ablaka, ajtaja, ami zárható. Ma sincs.
Azért vannak változások. A tető már több helyen ázik és a falról elkezdett hullani a vakolat. Húsz év nagy idő, ezt Koda is belátja. Csak épp nem kezd a házzal semmit. Illetve tavasszal kifestette a két szobát. Elfáradt, a többit meghagyta a következő hétvégére, a következő hónapra, vagy a jövő évre, ki tudhatja? A festék belekötött a vödörbe, szóval sanszos a jövő év.

A bevándorlási hullámot Icig indította el, ő fedezte fel a falut a szigeten. Kibérelt egy faházat a parton és kihozta a társaságot. Tetszett. Víz, jó levegő, kevés ember, télen semennyi. Szomszédok alig, senki nem szólt semmiért. Kocsma olcsó, városi zaj sehol. Aztán Icig feltört, és vett egy nagyobb házat bent a faluban. Persze az is nyaraló volt, de ki nézi azt? Hol laksz? A szigeten. Tényleg? Házad van? Ennyi. A csajok beájultak, kijöttek, végül az egyik kint is maradt. Itt van ma is, bizonyos szempontból Icig mintaházasságban él.
Néha összeverődik a régi csapat, általában ott kötnek ki, Icig hozza a gitárt és teker megállás nélkül. Ha mégse, szólnak a régi zenék, néha még kazettáról is. Nincs már tombolás, de a cefre azért fogy rendesen.

A baj csak az, hogy pár évvel a rendszerváltás után megszűnt a belterjesség. Addig jobbról meg balról hasonszőrű népek laktak, hol itt, hol amott döngött a zene, füstölt a tűz, és szartak rá, hogy mállik a vakolat, vagy lóg a spaletta. Őszülő lobonccal meg letépett ujjú farmerdzsekikkel telt meg a kocsma szombat délután. Fekete egyenpóló, uniszex, mindenkin azt láttál. Csak a minták változtak.
Aztán elkezdődött a második népvándorlás. A meló nélkül maradottak dobra verték a házukat, és megjelentek a fiatal yuppie-k. Felszaladtak kicsit a telekárak, ők megengedhették maguknak. Bontottak, és egyik mediterrán villa épült a másik után. Ápolt gyep, rózsalugas meg tűztövis sövény, fazonra nyírt bokrok. Hozzá Volkswagen Tuareg dukált. Minimum.
Azért maradtak a régiek közül épp elegen, ha a frissen érkezett pénzes pionír beszólt a tűzrakás, hangos dajdaj miatt, hamar elküldték az anyjába.

Ismét Icig volt a követendő példa. Eladta a házát és vett egy másikat a sziget – s egyben a falu – végén. Közvetlen a parton. Ez azzal az előnnyel járt, hogy részeg hajnalokon belógathatta a lábát a vízbe, a hátránya meg nyilvánvaló. Ha emelkedik a vízszint, abból baj van. Viszont az ötletet elég sokan alkalmazták, így a régiek telepet alkottak lent a parton, az újak meg fellélegezhettek a villáikban, bent a cityben. Ezt a cityt Bögöly találta ki. A faluközpont túl hosszú és túl hivatalos.
A kocsma viszont messze esett a kolóniától. Nem mintha ez bárkit akadályozott volna. Szombaton, ebéd után felkerekedtek és testületileg bevonultak Karajhoz. Az meg elgyengült, persze együtt piázott az őslakókkal, este könnyek közt mondta is:
– Gyerekek, nem tudom mi lenne velem nélkületek. Lehúzhatnám a rolót, mer’ ezek – itt fejével valahová a city felé intett –, ide be nem jönnének.
– Á, hagyd! Gizda népség az, belőlük nem élsz meg. De amíg mi itt vagyunk… - és így tovább. Akkor volt, hogy a Csukás azt találta mondani: – Karajkám, baszod, ha lenne kaja, bejönnénk szombaton délre és maradnánk zárásig.
Ehhez azt kell tudni, hogy a kocsmának csak nyitási időpontja volt már cirka húsz éve. A tábla így festett a bejárati ajtón:

 Karaj kocsma – nyitva 10:00 - . . . . .

A zárás időpontját maga a cégvezető kaparta le egyszer egy delíriumos hajnalon. Azóta ehhez tartja magát. Amíg vendég van, kiszolgálás is van. Ha nagyon részeg vagy, dőlj el és aludj. Olyan meg, hogy ittas egyént nem szolgálunk ki, nem létezik. Senki nem hülye lemondani a bevétele ötven százalékáról.
Szóval Karaj beszerezte az engedélyeket és a hét egyetlen napján, jelesül szombaton megfőzte az ebédet. Ebből általában futotta vacsorára is, tehát eljött a prolimenyország. Rántott szelet krumplival és csalamádéval, amennyi beléd fér. Babgulyás, pörkölt, halászlé, bár az ritkán, nem igazán lehet piázni rá. A bolt virágzott, a vendégek híztak, megjelentek az első lilás hajszálerek az arcokon és az orrok tövében.

Egy péntek estén megállt a kocsma mellett egy VW, a gazdája bejött és érdeklődött, mi lesz a másnapi menü. Karaj kicsit húzta ugyan a száját, de a kuncsaft az kuncsaft, hát megmondta, hogy pacal. Másnap az ős-szigetlakók megdöbbenésére több autórakomány jól fésült, jól öltözött és anyagilag jól elengedett fiatal közép- és felső-vezető érkezett, általában asszonyostul, néhányan gyerekestül. Szerettek volna odakint letelepedni, de a kocsmakert már úgy festett, mint Woodstock.
Az új vendégek közül néhányan a műanyag edények tisztaságára tettek célzást, mások a zenei aláfestést szerették volna más vonalra terelni, míg megint mások a sörkínálatot tartották szegényesnek. Ebből Karajnál két fajta létezett. Soproni palackozva, és soproni csapolva.
Két kultúra találkozásakor mindig erős esélye van a konfliktusoknak, ez törvényszerű. És a törvényszerűségek egy kocsmában is működnek. Jelen esetben a konfliktus a zene miatt élesedett ki, a vége az lett, hogy Karaj türelmet kért az őslakóktól, amíg a felsővárosiak – vö: uptown – befejezik az ebédet, és beszüntette a zeneszolgáltatást. Csak hát, amikor gazdagék végeztek az evéssel úgy döntöttek, maradnának még. Itták a sört, a bivalyerős házi körtepálinkát meg az Unicumot. Az idő telt, a becsület és a türelem fogyott. Végül Karaj bekapcsolta a hifit, a yuppie-k meg beszóltak. Kialakult az állóháború. Annak kimenetelét pedig általában az dönti el, ki bírja tovább pénzzel. Az őslakóknak nem volt esélyük.

Jött a recesszió, sorra szűntek meg a munkahelyek. Ez lassanként mindenkit padlóra tett. Jó, nem mindenkit, mert például Koda már az átkosban is inkább alkalmi munkákkal kereste a kenyerét. Ha tehette, most is elment kubikolni, culágerkedni valami építkezésre, egy héten három, négy napot, aztán a hétvégén egy összegben eltüsszentette a keresményét. Szombat este beállt, mint a gerely, és vasárnap estig részeg volt. Hétfő már új hét, új lehetőség.

Szóval hol volt munka, hol nem, de összességében elmondható, hogy az aranykor egyszer s mindenkorra véget ért. Senki nem éhezett, de anyagilag már a szinten-tartás sem működött. Folyamatosan szűkültek a lehetőségek.
Azért a szombatok megmaradtak. Hol itt, hol ott ül össze néhány őslakó, de tüzet, ha raknak is, már nem főznek rajta. Néhány sör, kevéske cefre, csak pár pohárka. És persze a zene. Azért az még szól. De már nem váltják meg a világot. Néha összevitatkoznak, jobb volt-e az átkosban. Néhányan állítják: jobb. Mások lehülyézik őket. Mitől lett volna jobb? Jobb volt, hogy március tizenötödikén letépte rólad a rendőr a kokárdát a kabátod gallérjával együtt? Jobb volt, hogy szétverték a hátadon a gumibotot, ha Ricsére mentél? Erre a válasz általában az, hogy akkor legalább tellett kokárdára, mi több, még kabátra is, és legalább volt Ricse, meg baboskendő. Végül legyintenek és hallgatják a zenét.

Tizennégy ház a sziget végén. Kopottak, öregek. A közösség összetart, a közösséget összetartja a közös múlt, a nagyjából egyforma élet. Meg Gosztonyi néni, a legősibb őslakó. Ő még akkor költözött ide a férjével, amikor a sziget kiemelkedett a habokból, az ötvenes évek elején. Először buszkarosszériából tákoltak össze egy víkendházat, aztán felépült a valódi otthon. A férjére rajta kívül senki nem emlékszik, meghalt, mielőtt az őslakók ideköltöztek a faluból. A mami most nyolcvan éves, minden nap más nyit rá, segít neki, ha beteg, etetik. Persze akkor is, ha nem beteg. Csak akkor Gosztonyi néni hangoskodik egy keveset.
Aztán megint szombat, esteledik, döngenek a szúnyogok és szól a zene. Koda végigtámolyog az úton, megy a zene felé, szó szerint beesik és ordít.
– Figyejjé! Hallod? Apám, Clapton! Hallod? Krosszród, baszki. Mi? Érted? Krosszród…
Valaki a kezébe nyom egy sört, ő meg leroskad a fa alá, vagy a tornác lépcsőjére és egy ideig csendben marad. Bóbiskol, szája sarkában a kialudt cigivel, aztán felkapja a fejét, felugrik és kezdődik elölről.

– Hallod? Te, figyejjé! Hendrix! Érted? Fájör! Mi? Érted? Fájör!
Rázza magát, vonaglik, keze belekap néha a levegőbe, dobálja a haját. Végül megnyugszik, leül vagy eldől. Csend van a következő nagy nótáig. – Zeppelin! Hallod? Hártbrékör, mi? Érted? Hártbrékör! Hártbrékör…

Lenyomsz négyszáz kilométert, kétszáz oda, kétszáz vissza. Plusz a rakodás. Beküldesz két sört és odateszed a kaját. Aztán átmész Gosztonyi nénihez: – Csók Mami! Tessék majd átnézni egy óra múlva jó? És Gosztonyi néni jön, elzárja a gázt, úgyhogy alhatsz nyugodtan hajnalig, nem kell attól tartanod, hogy amikor felriadsz, a tűzhely úgy fest majd, mint ha szalonnát sütöttek volna rajta, nyílt lángnál.

Holnap szombat és este tüzet raknak, lesz sör, beszélgetés, zene. És Koda megint elalszik, hátát a csónaknak vetve. Álmában néha azt motyogja: – Fájör… Érted, mi? Fájör…

 

 Illusztráció: Ast Hajnalka

Megosztás a facebookon

 

 

 

 

1. Hajnal - ébredés

Első pillantása az ablakokra esik. Négyszögletes darabokban jelzik, hogy közeleg a reggel. Már nem lehet elaludni, pedig jó volna.
Második pillantás – a fejét kissé oldalra biccenti. A fotelra szórt ruhák, a székre terített kabát, a szék alá rúgott cipő látványa a hányinger torz előjeleit csalja az arcára. Csend van.
Lehunyja a szemét. Kissé felenged a szája köré írt keserűség és a szemöldöke tövében ráncolódó szorongás.
Harmadik pillantás – a fej ezúttal nem moccan. Bámul a plafonra, aztán sóhajt és lehunyja a szemét. Megszámlálhatatlan nappalt és éjszakát töltött ébren. Az ő életében az arány 3:1 az ébrenlét javára.
Bárcsak alhatna. Kellene egy falat álom. Az álom kikapcsol, felüdít, pihentet. Belé sulykolták annak idején, katona korában: az alvás is fegyver! Ezért aludnia kell, amikor csak teheti, amikor módja, lehetősége van rá. Mert nem tudhatja, mikor lesz rá ismét alkalom. Lesz-e egyáltalán? Akkoriban egy kifeszített ruhaszárító kötélen is képes lett volna aludni.
Tompa nyomást érez gyomortájékon, amikor beszűrődik az utcáról az első busz kerekeinek dübögése, az első kukásautó csikorgó zakatolása. Pár pillanattal később a közeli templomban harangszó hívja rorátéra a megfogyatkozott híveket, mintegy jelezve: vissza lehetne térni az ötven, hetven, sőt száz évvel ezelőtti szokásokhoz.
Régen soha nem álmodott, csak aludt mélyen, zavartalanul. Ameddig fel nem ébredt, vagy fel nem ébresztették. Az álmok később jöttek. Még később pedig az álmatlanság, mint az öregség előjoga. És az álmatlanság rosszabb a rémálomnál. Mert abból még fel lehet ébredni. De az ébrenlétből – mibe?

2. Reggel – galambok

Áll a saroknál, ahol a két utca összetalálkozik, a keskenyebb a szélesebbe fut. Áll az úttesten, csúszós, hideg kockaköveken, lent, mélyen, már ha fentről, a tetők magasságából nézzük. Hogy a szó átvitt értelmében is lent, mélyen, ránézésre nem megállapítható.
Áll a sötétben, vár. Lehetne térplasztika, szobor, utcadísz. Talpánál úttesthez rögzített torzó. Moccanatlan. Keze zsebbe bújik, nyaka kabáthajtókába menekül. Az ismeretlen égrenéző emlékműve.
Nem történik semmi. Látszólag. Persze mégis. Mert fordul a föld, kivilágosodik, a hőmérséklet csökken. Kering a vér, hörög a lélegzet, sípol a tüdő. Lebben a haj. Nyílik a kapu, zörög a redőny, kopognak a léptek. Kialszik az utcalámpában a sárga fény. Ez mind - történik.
A járda, mozgás. Jövés és menés. A középpont - ő - áll. Centrum. Jó pozíció. Mondhatná: körülötte forog a világ. Feje felemelve, arccal az ég felé.
Ablak nyílik, valahol fent. Megrezzen a csend, összerándul a reggel. Galambok vetik le magukat a tetők alól, zuhannak, majd emelkednek hirtelen, körbe és körbe, szürke utcák felett. Szürke házak, szürke szárnycsattogás. Grafitfények.
Elindul, még mindig az úttesten, siet sálba bugyolált nyakkal a kocsma felé. Dupla vodka kétszer. Inni nem akkor kell, ha felejteni akar. Hanem, ha emlékezni.

3. Reggel – hazafelé

Bámul kifelé, a szutykos üvegen át nézi az utca kis darabját. Amennyit a szűk ajtónyílás látni enged. Mély lélegzetet vesz és a járdára lép. Kivetette a söntésből a lerészegedéstől való félelem.
A hideg szél és a gyenge napsütés felszívja a hajnali pára vékony nedvességét. Száraz kockakövek négyzetrácsa az úttest. Csak a járda repedéseiben áll még az éjszakai eső zavaros vize.
Hazafelé indul, szájában az olcsó, kommersz vodka émelyítő, édeskés íze. Gyomrában a céltalan és értelmetlen hónapok alatt felgyülemlő, csillapíthatatlan éhség.
Átlósan vág át a téren, az átlók – képzeletbeli, nagyjából egyenes vonalak – metszéspontjában megáll és felnéz az égre. Istent keresné, de csak felhőket talál. Kellene valami mantra, amit ismételgetni lehet vég nélkül, mert utolsó mondata kapcsolódik az elsőhöz. Általános érvényű folyamatos ima a kenyérért sietőkért és kenyér nélküliekért. Gyár nélküli munkásokért és vonatok nélküli pályaudvarokért. Pályaudvar nélküli vasutasokért, úttalan utakért, kertészekért és szobafestőkért. Adófelügyelőkért és adóalanyokért. Szavazókért. Politikusokért nem. Számukra se ima, se feloldozás. Munka- és fedélnélküliekért, írókért meg olvasókért. Közmunkásokért és a tér sétaösvényeit ellepő gazért.
Magába szívja a sötét, dohos kapualj, aztán a lakás ajtaja. Végigmegy az előszoba színtelen-szürkére kopott szőnyegén, ki a konyhába. Kabátját – cipőjét nem veti le. Menetkész. Akkor is utazik, ha épp egy hokedlin ül és cigarettát sodor.

4. Délelőtt – át a hídon

Elindul, keresztül a városon. A hídon gyalog, nem azért, mert nincs pénze jegyre, az ellenőröktől nem tart. Mosolyog, amikor odaadja az okmányait, mosolyog, amikor átveszi a csekkeket. Azokat eldobja. Őt nem lehet megtalálni. Kétévente költözik. Harminc éve nem lakik sehol.
Áll a híd közepén, az acélív tetőpontján. Legmagasabb pont. Nézőpont. Kilátó. Ég és víz között, de madarak nélkül. Figyel, éberen keres. Moccanatlan minden, szemcsés, monokróm állókép. Szárnysuhogásra vár, de csak a hajába kapó szél zúg.
Gyerekkorában, téli estéken sirályokat etetett a hídon. Apró kenyérdarabokat tartott a tenyerén, a madarak felbátorodtak és az ujjai közül is kicsipegették a falatot. Érezték, nincs mitől tartaniuk. A vállára ültek. Egy ideges, türelmetlen sirály a fejére vágott, homlokán csorgott a vér, de nem számított. Ott állt a hídon minden este. Fején, arcán szaporodtak a sebek, végül az anyja megtiltotta a madáretetést. Azért ő még sokszor kiszökött a hídra, titokban. Boldog volt a sirályokkal a vállán.
Elindul, fázósan összehúzza magát. Nincsenek madarak. Vidékről eltűntek a fecskék, a folyók felett nem cikáznak sirályok. Galambok még vannak. De ki tudja, hová lettek a városokból a verebek?

5. Dél – ebéd nélkül

Gyalog a Római parti gát mellett. Balra, le a Királyok útján. Visszafelé helyiérdekű vasút, az Újlaki templomnál éri a déli harangszó. Valamikor a gázgyárból idáig sodorta a szél az ebédidőt jelző gyári duda hangját.
Visszasétál a régi, római romokig. Hideg kövön ül, nézi a porond kitaposott füvét. Pár hét múlva kitavaszodik.
Fiatal pár jön kutyával, a lány haja vörös, a fiú kabátja is. Színharmónia. A kutya lefekszik, nyelvét lógatja, a fiú és a lány összeölelkeznek.
Félrenéz, szegyellősen. Úgy érzi, mintha leskelődne. Valójában ölelésre vágyik ő is, bár hónapok óta nem tudja elviselni, ha valaki hozzáér. Talán nem az ér hozzá, akitől elviselné. Az Aranyhegy irányában, a magas tetők felett kibomlik a felhő, a Nap megvilágítja egy percre az amfiteátrumot.
Szoborcsoport előtt áll, itt is kockaköveken. Szemben ház, földszintes, kapuja zöld, ablakai alacsonyak. Emberléptékűek. Nyáron kikönyökölni, alkonyatban, beszélgetni a járdán állókkal. Háta mögött az esernyős szobrok némán figyelik ki az, aki a télvégi szürkeségben Krúdyt keresi.
Megy a Szőlő utca felé, összehúzza magán a kabátot. A Zöldkapuból ebédillat dől az utcára. Megkordul a gyomra. A Kolosy téri péknél pogácsát vesz. Egyet.

6. Délután – és este

Konyha, középen magas alak kabátban, mellette tűzhely, kávéillat. Kint bérházban körfolyosó, kongó léptek, halk zörejek falakon innen és túl. Az utcán busz dübörög, megrezzen a padló, tányérok koccannak. Száz éve a legnagyobb ellenség a földrengés volt. Talán még az időjárás. Csuklós buszokkal nem kalkuláltak.
Kitárt ablak, szélcsend, fáradtan lógó függöny, se tiszta se piszkos, de kopott festésű falak. Erkélye korlátjának dől és az utcát figyeli. Minden mozog, cselekvések és mozdulások tömege egy időben. Üzletajtók nyílnak ki, kapuk tárulnak fel, járművek araszolnak. Összességében mégis – minden mozdulatlannak hat.
Szoba asztallal, székekkel, az asztalon telefon, toll és jegyzetfüzet, mellettük hamutartó, dohány, cigarettapapír és öngyújtó. Ahogyan lent, úgy fent – idézi fel magában a Tabula Smaragdina kezdő mondatát. Ott sem, itt sem történik semmi. „Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.”
Asztalához ül, újságokat tereget szét, neveket és címeket jegyez fel. Telefonszámokat, lehetőségeket karikáz be. Munkát keres. Amikor az újságokkal végzett, a monitor elé ül és folytatja. Sötétedésig.
Szűknek érzi a szobát, levegőt szeretne. Szája kiszáradt, fröccsöt kíván. Cipőt, kabátot ölt, kulcsért nyúl, ajtót zár. Lépte kopog a gang kövén, csosszan a kopott lépcsőfokokon. A ház kiveti magából a sötét hidegbe.
Utcalámpák vetnek sárga fényköröket, tócsa csillan, ablakok és buszajtók csukódnak jellegzetes zajjal. Szél kap fel száraz levelet, sodorja. Mélyen repül. Kékes fények villannak és vibrálnak függönyök mögött, egy boltból éles, fehér csík loccsan a gyalogjáró aszfaltjára.
Ahogy az írás mondja, mindennek rendelt ideje van. Az este az önmarcangolás ideje. Végiggondolni éveket és életet. Mit csinált, mikor, hol és kivel, mit rontott el, hogyan kellett volna.
Ma sem lett okosabb, nem szerzett új tudást. Csak annyit tud, mint tegnap, egy hete, fél éve, négy éve. Mozgásban kell maradni, menni, menni kell, városi gerilla módjára. Mert ha megáll, azonnal ráakadnak az ellenségei – saját gondolatai.
Lassítás nélkül sétál el a kocsma előtt. Rossz hangulatban van, nem érné be egy fröccsel, lerészegedni drága és felesleges. Holnap eggyel több marcangoló gondolat üldözné. Megáll a téren, rágyújt és a fákat figyeli. Ágaik kopárak, még nem akad beléjük a szél. Sem a harang hangja. Angelus Domini - az Úr angyala.

7. Éjszaka – moccanatlan

Elmorzsolt hát megint egy napot. Fotelban ül, lába keresztbe téve, fejét a háttámla tetején nyugtatja. Figyel, éberen, hangok fogják körül, néha felemelik, néha szorongatják. Mahlert hallgat, ez illik leginkább a késői órához és az érzéseihez. Lassan elcsitulnak a hullámok loccsanásai. Néha azért egy-egy emlék még a kövekhez csapódik, de már csak halkan. Alig.
Egy óra múlva ágyban fekszik. Hátát a falnak veti és mint általában, Istennel beszélget. Pártfogását kéri a következő napokra is. Isten fáradt, mert sok a dolga, kénytelen megint a világ bajaival foglalkozni. Elköszön, elmegy. Ő pedig a hátára fordul, és mert a párnája lapos, két tenyerét tarkója alá igazítja. Csak most, az éjféli csöndben döbben rá: egész nap nem jutott eszébe, hogy ő költő. Nem végső soron, hanem elsősorban. Szavakat kellene egymásba fonnia, összeszőnie, vigaszként, támaszként. Hogy erőt adjon.
Ha valaki figyelné titokban, mindezt persze nem tudná. Csak egy fekvő alakot látna az utcáról beszűrődő gyenge derengésben. Meg egy szobát, benne asztalt és székeket, egy fotelt. Az asztalon tegnapi újságok mellett telefont, tollat noteszt. Aztán, ahogy odakint takarékra kapcsolják az utcalámpákat, már semmit. Mindezt elnyeli lassan az éjszakai sötét.

 

 

Megosztás a facebookon

 

Áll az ablaknál, bámulja a szakadó esőben ázó úttestet. A szemközti ház faláról a cseppek leverik a vakolatot, piszkos-sárga csíkban folyik a víz a megsüppedt gyalogjárón keresztül a kanális felé.
– Micsoda ótvar. Bádogváros…  - motyogja maga elé.
Megborzong, becsukja az ablakot, orrát szúrja a függöny áporodott füstszaga. Hét végén mosni kell.
Háta mögött csosszanó zaj, Magda jön a fürdőszobából, papucsa megcsúszott a konyha kövén, még nedves a kő, nemrég mostak fel. Megáll a háta mögött, átöleli.
– Gyere feküdjünk le. Fáradt lehetsz.
Nem szól, bólint. Fáradt. Az biztos.
Magda csípője lágyan hullámzik, nyaka tövén, a válla felett a finom bőr enyhén szantál illatú. Hamar ellobban a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Fázó madarak összekucorodva.

Felriad, ki kellene mennie de nem mozdul. Nem akarja felébreszteni Magdát. Éjjel áthűlt a szoba, a hideg, majdnem nyirkos padlóra gondol és összerázkódik. Mennyi lehet az idő? Az ablakra néz, odakint fagyos, szürke derengés. Nemsokára kelni kell, addig kibírja. Az idő lassan telik, elbóbiskol. Az asszony egyenletes szuszogása megszakad, rekedt sóhajjal fordul, kinyitja a szemét és felül. A haja kócos.
– Mennyi az idő?
– Nem tudom.
Magda hirtelen átlendül felette, csusszan a papucs, csukódik a fürdőszoba ajtaja. Feljebb csúszik, hátát a párnának támasztja, vállát süti a hideg fal. Összeszorítja a fogát. Neki is sürgős lenne…
Öt óra, Magda felkapja a kabátját és rohan, visszaint az ajtóból, kopog a cipő, visszhangot ver a sötét kapubolt alatt, még halk koppantás az ablakon, visszaint, Magdán már rajta a kabát, azt mindig menet közben rángatja magára a járdán, siet, jön a busz, muszáj elérni.

A szerző itt cigarettáért nyúl, rágyújt és megissza az estéről maradt kávét hidegen, cukor nélkül. Friss kávét tesz fel, enyhül a fejgörcs, forgatja a fejét, hallgatja, ahogy roppannak a meszes csigolyák. A kávé elkészül, ebbe már cukor is kerül, forró, édes. Nyúl a cigarettáért, a doboz üres, elkáromkodja magát. Elindul a sarki kis boltba, papucsban, pólóra rántott dzsekiben.
Tíz perc múlva kitárja az ablakot, visszatelepszik az asztalhoz és újra megnyitja a Bádognovella című mappát. Reggel van, hétfő, háromnegyed hat.

Kikecmergett a meleg ágyból, borzongva ment a fürdőszobába. Utána leült a konyhaasztalhoz, talpát papucson keresztül is égette a hideg kő. Várta, hogy lefőjön a kávé, közben arra gondolt, jobban tenné, ha visszafeküdne és kialudná magát. Úgysincs semmi dolga. Fontos legalább is. Csörrent a telefon, erőszakosan, a hangtól megrándult a keze. Arra gondolt, talán Magda felejtett itthon valamit, néha előfordul, olyankor felöltözik és az asszony után viszi amit kér, megy a belvárosba, Magda munkahelyére.
Nézte a kijelzőn a nevet – Doki, ez is mi a fenét akar tőle ilyenkor – jó reggelt, mondjad Dokikám!
– Felébresztettelek?
– Nem, már fenn vagyok egy ideje.
– Mért kelsz hajnalban, te ráérnél aludni.
– Biztos így van, nem tudom miért kelek korán…
– Beszorultam, ha van kedved segíthetnél.
– Mit csinálunk?
– Van egy kis tetőfedés, pár négyzetméter, kis földmunka, aztán ami jön.
– Rendben, szívesen.
– Fél óra múlva ott vagyok, nyolcszázat tudok adni egy órára, jó az?
– Persze.
Magdát hívja, szól neki hogy dolga van, nem tudja mikor végez, vásárolni se tud majd. Magda megnyugtatja, nem gond, majd ő hazafelé. Nevetős a hangja, örül, hogy az embere dolgozik, ha csak pár napot is.
Kinyitja a szekrényt, válogat – alsónadrág, zokni, póló, rövid és hosszú ujjú, vékony ezer éves gyapjú pulóver, vastag pamutpulóver, az se mai darab, végül a melles nadrág. A kisvakondra gondol, elneveti magát.
Negyedóra múlva beül Doki mellé, kezet fognak, Doki indít.
– Várj, nem hoztam kesztyűt!
– Pedig kellene, hideg van, sok a cserép és vágni is kell.
Fékeznek, kerreg az öreg, félig szétrohadt, mustár-sárga Wartburg.
– Hova is megyünk?
– Piliscsévre. Fél óra.
Meleg van a kocsiban és áporodott füstszag, meg olaj- és szerszámillat. Némi friss fenyő, hátul kötegben méretre vágott lécek vannak kisebb kötegben, annak a szagát is érzi. Doki a benzinkútnál lassít.
– Tolunk egy kávét?
– Toljunk.
Régi szertartás, több mint húsz éve ismerik egymást, sokat dolgoztak együtt. Megy a pulthoz, hosszú kávé két tejszínnel, presszókávé nagy pohárba, sok hideg tejjel. Doki közben cigarettát vesz mindkettőjüknek. Ülnek és nézik egymást a hideg, kemény neonfényben.
– Nem fiatalodsz.
– Te sem.
– Nem. De én legalább szépülök.
– Folyamatosan. Hülye!
– Jó, te se vagy ronda.
Röhögnek, ez fontos, segít kibírni, elviselni, túlélni.
Doki fizet, beülnek az autóba, csepereg az eső, nem foglalkoznak vele. Milyen idő legyen november elején? Kiérnek a városból, Solymárnál elcsendesednek, nézik a dombokat meg az erdőt. Minden vizes, van némi köd, de jön föl a nap.
– Szép.
– Szép.
Valamikor mindketten kertes házat terveztek. Doki ma Lőrincen lakik, ő meg a Józsefvárosban. Átmenetileg. Minden nem sikerülhet. Néha meg semmi sem sikerül. „Egyszer elindulunk lefelé, mer’ előttünk a lejtő…” Azon meg nincs megállás. Vagy ha van is, hát ismét csak átmenetileg. Mert ha állsz is, a csúszás azért folyamatos. Az öreg Kósa jut eszébe, a régi fegyvergyári szaki. Ő mondta reggelente: – Ilyen az élet elvtárskáim! Egyszer lent, egyszer még lejjebb.
Nem engedi mélyre merülni magát. Jó a kedve, pár napnyi elfoglaltsága lett váratlanul és az jó. Nem telnek a napok hiába, nem érzi feleslegesnek magát. Ha tíz napot dolgozik, keres hatvannégyezer forintot.

– Magda? - A kérdés visszarántja, ott ül a koszos, ziháló tüdővel küszködő autóban. Kicsit megnyitja az ablakot, a huzat köd- és erdő-, meg esőszagot vág az arcába.
– Dolgozik. Holt fáradt.
– Ki nem az?
Ezen eltöpreng. Tényleg: mindenki fáradt? Vagy csak…
Magda. Hattól nyolcig takarít, aztán rohan, kilenctől ötig könyvel. Újra rohan, hattól nyolcig takarít, ebbe már besegít ő is, kilencre otthon vannak. Hétvégén nagytakarítást vállalnak, általában festés utánit. Ősz végétől ilyen nincs már, de jönnek az ünnepek. Meló, alvás, meló, alvás. Zombi-lét.
– Látótávolságon belül mindenki fáradt.
Messzebbre meg nem nézünk. Már nagyon régóta nem. Passzív rezisztencia. Ki kíváncsi a világ összes nyomorúságára?
Lassan autóznak keresztül a falun, kis bolt, kiflit meg tejet vesz.
– Felvágott?
– Kösz Doki, majd holnaptól.
– Tényleg nem?
Tényleg nem kér. Estig simán kihúzza, holnap meg a mai keresményéből már ellátja magát. Doki csóválja a fejét, megvonják kicsit a vállukat. Büszkeség – ennyi maradt. Nem sok, de mégis - valami. Értik mindketten, nincs miről beszélni. Minek?
Doki még bóklászik a polcok közt, amikor előkerül vigyorog, fejével a pult felé int. A pult mögött szűk, fehér köpenyben festett szőke nő, hatalmas mellek, széles csípő. Őt bámulja. Tipikus mosónőarc, egészséges, mélyen ülő malacszemek. Magda mosolyára gondol.
Döcög a Wartburg a kövezetlen, faluszéli utcán, balra mező, jobbra három új ház, egy félig kész. Lassítanak, bekanyarodnak a kitárt kapun, megállnak a tűzpiros Alfa mellett. Biztos a tulajé. Reccsen a kiszolgált kézifék. Oldalt, a fedett kocsibeálló mellett, két raklapnyi rozsdabarna betoncserép. Szép munka lesz behordani és feladogatni a tetőre. Kikászálódnak, kiszedik hátulról a szerszámokat, a termoszt vigyázva, óvatosan. A lécköteg a fal mellé kerül az eresz alá. Hideg van, megborzong, mindegy, ha elkezdi behurcolni a cserepet, még izzadni is fog. Doki vigyorogva túr a zsebében, négy répát húz elő, kettőt a markába nyom és a fejével int valahova, a kerítésen túlra.
– A lovaknak. - Kimennek az utcára, sétálnak, aztán átlépnek az árkon. Deszkakerítés mögött lovak rágják a lehullott leveleket és a félig kiszáradt füvet. Jöttükre felnéznek, alma nagyságú, fekete szemük csupa értelem.  Lassan a kerítéshez jönnek, figyelnek.
Félbetöri az egyik répát, a darabot a tenyerére teszi és a fekete ló felé nyújtja. Érzi a puha száj csiklandozó érintését. Az állat rág, közben a nyakát nyújtja, bólogat. Átnyúl a kerítésen és megvakargatja a kemény homlokot, az izmos nyakat.

A szerző rágyújt és maga elé bámul, a gomolygó füstbe. A termelőszövetkezetre gondol és a magyar fakókra Balatonszentgyörgyön. A fehér lipicaiakra Szilvásváradon. Aztán Jásdra, a kis bakonyi falura, meg arra, mikor járt arra utoljára. Elnyomja a körmére égett cigarettavéget és tovább kopogtatja a billentyűket.

– Jó reggelt Dezső!
A kapu előtt fehér furgon, alacsony, hasas férfi áll mellette. Kezet ráznak, bemutatkoznak.
– Mikor végeztek? - kérdi Dezső. – Tizenegyre megvagyunk.
Az eső újra rákezdi, Doki mászik a tetőre, Dezső folytatja a pakolászást, ő a cseréphalomhoz megy és felemeli az első köteget. Mellére igazítja, aztán elindul be, az udvarra. Szuszog, a lába megremeg, amikor előrehajolva megszabadul a nem kis tehertől. Fordul, megy a következő kötegért. Lassan, kiszámított tempóban mozog, igyekszik takarékoskodni az erejével. Cipel, hajol, letesz, kijön. Emel, cipel, hajol letesz. Nem számolja a fordulókat, minek? A kinti rakat fogy, a benti növekszik. Fél óra alatt végez. Megáll, kicsit liheg. Melege van. Kibújik a sokzsebes, fekete mellényből, a cigarettát a nadrágja zsebébe teszi. Egy szálat kivesz, meggyújtja. Pihen. Vajon hány házat épített, hány falhoz hordta a téglát? Hány ablakot, ajtót illesztett a helyére? Hány köbméter földet mozgatott ásóval, lapáttal, mennyit lazított fel csákánnyal? Mindig bírta a terhelést, az ereje mindig arra volt elég, amire kellett. Most megizzadt, liheg és zsibbad a tenyere. Undorodva nézi ujjai közt a csikket aztán elpöccinti a legközelebbi tócsába. Hallja, ahogy sercenve kialszik, nézi, amint gyűrűzik a víz.
Adogatja a cserepeket, fel a tetőre, amit kell levesz. Előszedi a szerszámos ládából a vágókorongot, felfogatja a helyére, gézmaszkot köt az orra elé és vág a jelölések mentén. A cserép átforrósodik, száll a szürke, vastag por, a korong szikrázik, a csikorgó zajtól cseng a füle. A cserepek fogynak, a felhők felszakadtak, kisüt a gyenge, tél eleji nap. Dolgoznak.
Adogatja a cserepeket, amikor az utolsót is Doki markába nyomja, felmászik a létrán. A hajolgatástól húzódik kicsit a dereka. Mérőszalagot akaszt a derékszíjára, kalapácsot fog. Mindennek helye és ideje, sajátos, átlátható logikája, sorrendje van. Lassan ráérez a régi, megszokott mozdulatokra. Cserepet illeszt a helyére, szöget dug a furatba, beveri. Helyére kerül a kúpcserepek alá való barna fólia. Megállnak, összenéznek, Doki lemászik, irányít – hol melyik cserepet, merre igazítsa. Amikor elkészül, óvatosan feláll, körülnéz. Alatta a falu, körben a Pilis hegyei. Az egyik ló hempereg a száraz, csomós fűben. Hirtelen felkapja a fejét. Gyanta és forrasztóón szagát érzi. Reszelő és lemez zörög. Aztán a fakalapács tompa hangját hallja. Kilép a tető szélére, alatta megcsillan a fényes horganylemez.

– Nem volna egyszerűbb műanyagból? - A kérdésre a hasas férfi felpillant. Gondolkodik, aztán leteszi a szerszámot, megdörzsöli az állát, végül rágyújt.
– De. Egyszerűbb volna. Az ereszcsatornát méterre veszem, azt összeduggatni, forrasztani és felszerelni, ahhoz nem kell szakember. Szóval lehetne műanyag is. De sarokcsúcsokat nem készítenek műanyagból. Ahhoz szabásminta kell, sablont vágni kell, aztán összeforrasztani kell. - Elhallgat, fújja a füstöt.
– A bádog nehéz, nem is olyan időtálló, mint a műanyag. Szakértelmet kíván és időt. Drága is, egyszóval korszerűtlen, idejét múlt anyag. De mégis használják, valahogy nem akar kimenni a divatból. Mert az emberek megszokták. Ismerik. Látod, itt ez az új ház, műanyag ablakkal, ajtóval. Mediterrán tetővel, betoncseréppel. A tulaj mégis sarokcsúcsokat csináltat velem. Hallgat, néz maga elé.
– Inaskoromban még szélkakast is tanultam. Rég volt, még hatvanhatban.
A nap süt, az idő melegszik, Doki vastag gégecső-tekercset hoz a vállán.
– Ahol a zsineggel kijelöltem, egy ásónyomnyi árkot kell ásni. Én felrakom addig a hiányzó dryvit hálót, aztán bekötjük a térvilágítást. Mára ennyit terveztem.

A kifeszített zsinór mellett döfködi az ásóval a földet két párhuzamos vonalban, a ház falán lévő kapcsolószekrénytől a kerítésig, aztán ásni kezd. Egy ásónyi mélyen, egy ásónyi szélességben. Nem gondolkodik, nem nézi mennyit haladt és mennyi van hátra, tapasztalatból tudja, ha erre figyel, reménytelenül soknak látja a hátralévő munkát. Letámasztja az ásó hegyét, bal talppal rálép, hajol, kiemeli a földet. A talaj kemény, száraz és tömör, néhol kavicsos, ilyenkor az ásó éle megcsikordul. Lép, hajol, kiemel, lép, hajol, kiemel. Konok egyhangúsággal dolgozik. Lassan égni kezd a válla, a lába remeg, a dereka szaggat, ahogy egyre jobban elmerevedik. Végül nem bírja tovább, kifullad, megáll. Megtörli a homlokát. Talán hat métert haladt. Rágyújt, szája sarkába biggyeszti a cigarettát és ás tovább. Az ásót egyre nehezebbnek, a földet egyre keményebbnek érzi. Sajog a térde, ég a combja és a válla, szakad róla a víz. Nem áll meg, tudja, hogy itt a holtpont, ha ezen átlendül, már könnyebb lesz. A lovakra gondol, ahogy a répát rágták, aztán a nagymellű nőre a pult mögött, aztán Magdára, a nyári melegre és a sétákra a ligetben, a szigeten. Aztán arra, hogy ismét letelt egy óra, már háromezer kétszáz forintot keresett. Eléri a kerítést, kis földbe vert cölöp jelzi a lámpatest leendő helyét. Megtörölközik és nekikezd az újabb ároknak. Ha ezt az órát végigássa, már négyezer.
Tompán, távolról szól a déli harangszó, valahonnan lentről a faluból, amikor jöttek, nem látta a templomot. Dél van, de nem érez éhséget csak fájdalmat. Ás és ás, monoton tempóban, megállás nélkül. Minden taposás, hajlás, erőlködés egy-egy forint, egy csomag kávé, egy doboz cigaretta, egy kifizetett számla. Zúg a feje, fülében lüktet a vér, de nem áll meg. Már nem ás, már nem munkát végez. Már pénzt keres. Egyik ezrest a másik után. Még és még, újra és újra. Aztán elkezd költeni. Kidobja a kimoshatatlanná zsírosodott konyharuhákat és újakat vesz. Új cipőt is, mert a nyakán a tél és a könnyű, nyári cipőt is kidobhatja, három éves, még egy szezont nem bír ki. Aztán kabátot, mert a vékony dzseki megkopott és egyébként se télre való. Arra gondol, milyen volt, amikor nem ő várta az estét és a napi bért, mert ő osztotta ki az emberek pénzét a nap végén. Amikor árajánlatot készített cserépcipelés helyett, a szerszámokat nem koptatta, hanem vásárolta, és otthon ebédelt, nem az eresz alatt állva a szemerkélő esőben.
Végez az utolsó árokkal is, az ásót visszaviszi a helyére, a többi szerszám mellé. Áll, és nézi az apró földkupacokat. Alig tartja meg a lába. Doki kezét érzi a vállán: – Gyere, igyunk egy kávét, aztán lemegyünk a boltba cigarettáért.
A kávé termosz ízű, de jó meleg. Fújják a füstöt és hallgatnak. Összepakolnak maguk után, beülnek a rozzant Wartburgba és legurulnak a faluba. Amikor megállnak a bolt előtt, alig bír kikászálódni az ülésből. A nagymellű nő most is megbámulja, mosolyog rá, kelleti magát. Ő most is Magdára gondol. A mosolyára.

Mire visszaérnek, az ég beborul megint. Feltámad a szél, lehűl a levegő. Méretre vágják a vezetékeket, gégecsőbe húzzák, a helyükre kötik, aztán lefektetik az árkokba. Lassan betemetik mindet, csak a kábelvégek állnak ki a száraz fűből, mint vézna, színes, vékony gallyak. Fázik, magára húzza ismét a sokzsebes mellényt, begombolkozik. Keveset beszélnek, Doki se mai gyerek, elfárad ő is. Mire végeznek elered az eső. Pakolnak, korán sötétedik. A kapuból visszanéz. Csillog az új tető, hideg esőszagot hoz a szél a Pilisből. Beülnek az autóba, és ahogy a kocsi átmelegszik, már jókedvűek. A tízes úton sűrű a forgalom, lassan haladnak. Az órájára néz. Negyed hét múlt.
Megállnak a benzinkútnál, Doki tankol, ő bemegy – hosszú kávé két tejszínnel, presszókávé nagy pohárba, sok hideg tejjel. Ülnek, beszélgetnek, csak úgy, a semmiről. Doki kiszámolja a pénzét, ő megköszöni, elteszi.
– Hol tegyelek ki?
– Ott a sarkon jó lesz.
Kezet fognak, kiszáll, a térde merev egy kicsit. Átvág a vizes úttesten, rágyújt, kissé hátradőlve igyekszik kilazítani a derekát. Elsétál a téren túl a kis kínai kifőzdéhez. Aztán felhívja Magdát, szól neki, hogy ne vásároljon, ő elintézett mindent.
Magda hazaér majd, összeölelkeznek. A leves forró lesz és csípős, a rizs és a tészta meleg és jó ízű. Jó lesz majd állni a forró zuhany alatt és hallgatni a vízcseppek sistergését. Rágyújt majd és megáll az ablaknál, később az asszony átöleli hátulról és ágyba bújnak. Magda csípője lágyan hullámzik, a bőre finom és enyhén szantál illatú. Aztán, ha ellobbant a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Pár napig úgy élnek majd, mint ha rendben volna minden.

A szerző hátradől, rágyújt. Kimegy, kávét hoz magának, és lassan, figyelmesen átolvassa amit írt. Sokáig bámulja a monitort, végül a telefonjáért nyúl és billentyűz, aztán amikor a hívott fél felveszi, köszön: – Szevasz Doki. Nincs valami melód?

Megosztás a facebookon